– Ah, már megint itt vagyok… – nyögtem halkan magamnak. Pár percet még álldogáltam kint, bárcsak ne kellene bemennem. Sajnos nincs választásom, valahogy ismét túl kell élnem. Nagy levegő után lassú léptekkel indultam el befelé. 

Bent a szokásos állapotok vártak: totális káosz és anarchia uralkodott. Itt nincs Isten, nincs törvény, csak az van, amit az ösztön diktál. Mindenki keres valamit, amit ha nem talál, akkor mástól próbál elvenni, mindegy, hogy az áldozat gyerek, nő, idős, vagy beteg, itt nem számít. 

Ahogy haladtam előre, egyre többen vágtak az utamba. Néhányukat sikerült elijesztenem hangos ordítással, de néha ez kevésnek bizonyul, ilyenkor nincs más lehetőség, mint erőszakhoz folyamodni. Bár szinte állattá aljasodik az ember ezekben a nehéz pillanatokban, valamilyen oknál fogva bennem nem kapcsol ki teljesen az erkölcs, emiatt sokszor belső ellentétekkel kell megküzdenem. Ütni, megadni magam, vagy menekülni? 

Utam végéhez közeledtén már, amikor váratlanul egy idősebbnek tűnő, de jó kiállású, ránézésre nyugdíjas férfi termett előttem a semmiből. Szemében őrület lakozott, teljesen levetkőzte emberi mivoltát. A legrosszabbra számítottam.
– Adja ide azt a csomag WC papírt – mondta nekem, ellentmondást nem tűrő hangon. 
– Azonnal tűnjön el az utamból, ez az enyém.
– Nem mondom el mégegyszer. Adja ide a WC papírt.

Ezen a ponton elvesztettem a fejem. Csak egyet kapott, de az irdatlan volt. Nem is követelőzött tovább, az orrát fogva elvonszolta magát. Remélem, most megtanulta a szabályokat. Fizettem, majd villamos helyett inkább gyalog mentem haza. Utálom a bevásárlást.