Este tizenegy körül járt már az óra és látszólag egy rohadt kocsma sem volt nyitva az egész városban. Mégis mi a halált csinálnak ezek esténként? TV-t néznek otthon?

Már végleg feladtuk a keresést és épp a hotel felé sétáltunk szomjasan, amikor hirtelen mindenféle hangokra lettünk figyelmesek, melyek a pár házzal arrébb álló épület földszintjéről szűrődtek ki. Közelebb érve megvilágosodtunk: Hát persze, az ír kocsma! Az írek mindig isznak, mintha kötelező lenne, mintha nem lenne holnap.

Benyitottunk és váratlan látvány fogadott. Mindenki ott volt. Nehéz lenne pontos számokat mondani, de ránézésre legalább kilencszázezer ember volt bepréselődve abba a kis koszos helyiségbe. A tömegből itt-ott kilógott egy-egy sörös korsó, valahol pedig papírpénzt lóbáló karok voltak láthatók – biztos fizetni szerettek volna. Csalódottan nyugtáztuk, hogy ide sajnos már nem fogunk beférni, ezért csendben elindultunk a szállás irányába.