Máté hajnali négy órakor hívott, hogy egy percet se várjak, azonnal menjek oda, de készüljek fel, mert nagyon nem lesz szép látvány. Ekkor már tudtam, hogy óriási bajban vagyunk. 

Amikor először megláttam azt a szörnyűséget, nem akartam hinni a szememnek. Tudtam előre, hogy groteszk, számítottam rá, hogy váratlan és abszurd, de azért ez már több a soknál, pedig én láttam már elég sok dolgot az évek alatt, ami megfeküdné a legtöbb ember gyomrát. Komolyan mondom, ez már nem lehet igaz. Mind a ketten láttuk, ezért valószínűleg még nem őrültem meg. Mértéktelen szorongás öntött el, mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy ezzel azonnal kezdeni kell valamit, mert ez így nem maradhat. Hogy fogunk kinézni, ha ezt meglátja valaki? Hirtelen nem is tudtuk, hogy mitévők legyünk, ilyen ocsmányságot azért nehéz észrevétlenül eltüntetni. Máté ismert pár embert régebbről, akik talán tudtak volna nekünk segíteni, de azt mondta, hogy ezt még ők sem vállalnák el, teljesen értelmetlen próbálkozni. Édes istenem, ez maga a borzalom. 

Ahogy telt az idő, egyre jobban erőt vett rajtunk a kétségbeesés. Éjt nappallá téve járkáltunk a kisszobában és próbáltuk kitalálni, hogy mégis mihez tudnánk kezdeni ebben a reménytelen és tragikus szituációban. Én a fejemet fogtam, miközben tövig rágtam az összes körmöm, Máté pedig felváltva sírt és tört ki pánik rohamokban, tehetetlenségünkben pedig sokszor üvöltözni kezdtünk egymással, vagy az étkészlet legközelebb eső darabját vágtuk a falhoz. Kezdett rajtunk úrrá lenni a paranoia. Egy hét véget nem érő gondolkodás után rá kellett jönnünk, hogy nem tudunk mást tenni, minthogy azonnal elhagyjuk az országot. Május harmadikára szólt a jegyünk, Mexikó felé indultunk repülőgéppel. 

A reptérre érve már nem is voltunk biztosak abban, hogy tényleg elindultunk, vagy még mindig a kisszobában vagyunk és katatónikus állapotban fetrengünk, menekülést hallucinálva. Mivel egy szemhunyásnyit sem aludtunk, már indulás előtt órákkal a helyszínen voltunk. A perceink meg voltak számlálva, de szerencsére a gép minimális késéssel, reggel hat óra után el tudott indulni. Ahogyan Budapest felé emelkedtünk, a gép ablakán kinézve már lehetett látni, ahogyan az őrület kibontakozik alattunk. Egy dologban biztos vagyok: Mind a ketten a pokolra jutunk.